HUNtasztikus

A veszprémi Sprint után ismét Spartan Race-re adtam a fejem, gondoltam, legyen az Eplény Spartan Sprint a jele annak, hogy a hátproblémáim után ismét kezdek formába lendülni és jó úton vagyok a tavalyi állapotom visszanyerése felé. Az lett. 

Igazából amióta Magyarországon is megjelentek a Spartan Race versenyek, majdnem minden alkalommal ott voltam önkéntesként vagy kísérőként, de versenyezni csak idén áprilisban tudtam (és akartam) először Veszprémben. Az egy áldott nap volt abból a szempontból, hogy akkor még nem teljesen voltam rendben fizikailag, de nagyon szerettem volna teljesíteni a távot, mivel oda jártam gimibe és a versenyhelyszín volt öt évig az otthonom, arra szoktam futni a Séd-parton, és a legnagyobb szerencsémre könnyű és rövid futam volt, az állapotomhoz képest és első versenynek több volt, mint tökéletes.

Ebből kiindulva azonban sejtettem, hogy Eplényben sokkal nehezebb versenyre számíthatunk, több szinttel, több sárral és hosszabb pályával. Mert ha nem is indultam még ilyenen, látni már láttam, hogy ez nem teljesen volt normális, hogy ennyire simán ment és ennyire élveztem. De meg kell csinálni Eplényt is, menni fog!

Furcsa izgalom van bennem mindig ilyenkor reggel, hogy úristen, mindjárt ott vagyunk és mindjárt tetőtől talpig sáros leszek és mindenem fájni fog és én abban a pillanatban egy cseppet sem fogom ezt bánni. Amikor pedig már a parkolóból besétálva hallja az ember a zenét meg a kiabálást, még a szüleim is kedvet szoktak kapni a versenyzéshez, olyan a hangulat.

Csak ne essen az eső, míg beérek. Atya ég, a start után rögtön ezen az emelkedőn kell felmászni? Hideg van, legyen már 10.45.
A legjobbak közül még senki nem ért be, pedig már majdnem egy órája elmentek. Akkor biztos brutális a pálya! 
Banán, datolya, BCAA, melegítés. MagneShot, el ne felejtsem.
Izgulok!
Kezdődik a közös bemelegítés, fejlámpát bekapcsolni! Még jó, hogy tegnap délelőtt találtam gyorsan a Decathlonban.
Beállunk a Start zónába, mocorogni kell, bizony nem túl sok az a 9-10 fok a hegyen. Majd ha elindulunk, jó lesz! Csak ne essen az eső.

10.45 AROOO! Megy a füstgránát, mi meg fuldoklunk tőle már az emelkedő legalján, de nem számít, mert megint itt vagyunk és még ezt is élvezzük, hogy büdös. Sok szintre számítok, egy sípálya tökéletes helyszín egy brutális pálya összerakásához. Fel a hegyre, huhhh hamar sétálni kezdek, meg a farizom-aktivizációra se kellett sokat várni. Már nem is fázom. Aztán le, néhány palánk, megint fel, előttem mondják, hogy eddig 1 kilométert jöttünk. Hogy mi? Csak? Akkor ez nagyon durva lesz... Gerenda következik, mosolyogni kezdek, egyre jobban élvezem. Lejtmenet, meghúzom, lesz még alkalmam időt veszíteni. A-cargo, imádok mászni. Hosszú, jól futható rész jön, előzgetek, bokára-térdre vigyázni, ha már idáig eljutottam, nem ronthatja el egy ilyen buta baleset. Még a nap is erőlködik egy pillanatra, csodálatosan érzem magam.

Itt az első csobb a patakba, abban kell gázolni. Lassan haladunk, sokan vagyunk és óvatosak. Nem is olyan hideg. Igyekszem mosolyogni, a vízparton fotósok hada, még számít a megjelenés, itt még nem tudom, hogy nemsokára már csak az számít majd, hogy érjek be élve. Bevisz az út egy műanyag csőbe, akkor ezért kellett a fejlámpa, igen. Mindenki AROO-zik, az egész cső egy AROO, elnyomja a lihegést meg a vizes-sáros cipők cuppogását, együtt szenvedünk, együtt halunk meg. Spártaiak vagyunk. 

Durva meredek rész jön, négykézláb mászunk, egymásba kapaszkodunk. Mindjárt ott a teteje! Ja, ez nem az… Ez csak egy kanyar. Még mindig van felfelé? Nem hiszem el. Érzésem szerint épp megkerüljük az egész hegyet. Még nem volt frissítés se, akkor még sok lehet hátra, lassan meg kellene enni az energiazselét (vagy azt inni kell?), még jó, hogy hoztam és nem alapoztam a veszprémi kis laza futira, ahol, amikor először gondoltam rá, hogy tölteni kellene, már kétszer beértem.
Szegény lábaim már a habokban, a karomat még nem is nagyon kellett használni. Na, majd a burpee-knél ez jól fog jönni. 

Hegytető! Atya ég, milyen csodás pillanat, azt hittem, hogy nem jön el soha. Jeges szél fúj fent, meg a víz is nagyon hideg, de töltöttem, frissítettem, felértem, talán ilyen nagyot már nem kell felfele menni (HA-HA-HA), nem is rossz ez, minden fáj, de minden jó is egyben.
Elrontom a Balance-ot, pedig ennek mennie kellett volna, na mindegy, jár a burpee, menni kell. Dárdavetés egyből utána, ne már, most burpee-ztem, nem akarok megint. Pedig kell. 5, 10, 15, a fele megvan, 20, 25, 30. Szuper. Akkor, ha jól sejtem, ha egyszer feljöttünk a hegytetőre, most le is kell jutni valahogy.
Végeláthatatlan lejtmenet, de megyek, ahogy a térdem bírja, futok, csak nehogy leguruljak, hűha, egész gyorsan haladok, talán már közel van a cél.
Leértem, ez az! Akkor már csak itt a hegy lábánál végig kell menni az akadályokon, és be is értem!

Nézzük, mi az első, Olympus. Eszembe jut közben, hogy nem is volt memóriateszt. Annak jobban örültem volna, mivel azt nem rontottam volna el, így viszont mehetek burpee-zni.
Monkey bar, hát ez baromi magas, nem merek felmenni. Inkább a halál. Vagyis ez esetben a 30 burpee. Ami mondjuk majdnem ugyanaz.

„Most következik a wellness-részleg!” – kiabálják az önkéntesek, én meg kezdem sejteni, hogy most jön a fürdés, bár ilyen dagonyára meg ennyi pancsolásra nem gondoltam, de egészen élvezem, hopp bele a vízbe, vagyis a hullámmedibe, bocsánat, kimászás, majd megint csobb, ez vagy ötször egymás után. A jacuzziban palánk is van.
Slip wall. Húha, ez nagyon csúszik. Meg tiszta sár. De SIKERÜL! Boldogság, megúsztam a burpee-t. Zsákhúzás, sima liba. A kötélmászás következik. Elhatározom, hogy menni fog, a karom még bírja, kell egy szép lábkulcs az elején és nem lesz gond. Jézus, ez nagyon magas. Mindegy, lássuk. Csobb a vízbe, kapaszkodás, TÖKÉLETES lábkulcs, istenem, sikerülni fog! Majd ahogy egyet tolok a lábammal, dupla vádligörcs. Jöhetek le, mehetek burpee-zni. Szomorú vagyok, de menni kell tovább.

Majd következik a zsákcipelés. Melyik a női zsák? Ja, hogy egyféle van. Hány kiló ez? 20? 25? Jó, valahogy meglesz ez is, csak a hátamnak ne legyen semmi baja, maximum lassan végzek vele. A legrosszabb rémálmaim következnek, olyan meredek hegy, hogy alig bírok lépni. Nagyon nehéz a zsák, de nem szabad letenni, mert akkor nem bírom felvenni. Aztán a kanyar után még meredekebb, nem hiszem el, ez most tényleg megtörténik velem? Haza akarok menni. Vagy sírni. Vagy mindkettő.

Na de elég, én akartam ezt, meg is csinálom, hogy is merek arra gondolni, hogy nem fog menni? Kiesik az idő, fogalmam sincs, hogy milyen soká érek fel, kilépek a testemből, kívülről nézem csak, ahogy a kanyar után ráfordulok a lejtőre, onnét már csak lefele kell vinni, 12.49 van, azt mondják, ezek szerint most vagyok úton 2 órája, még jó, hogy töltöttem, már a második zselé is megfordult a fejemben, de mégse, már kibírom.

Már alig élek, a szüleim örülnek, hogy leértem épségben a zsákkal, próbálok mosolyogni, ne aggódjanak, ura vagyok a helyzetnek (vagyis úgy teszek), már csak egy kis szögesdrót, beakadt a nadrágom. Kiszakadt, na jól van, nem baj. Újabb A-cargo, ez könnyű legalább, aztán egy palánk, még a Multring itt van a legvégén, ne már. Az utolsó 30 burpee-t (mert persze nem sikerült a multi) már úgy csinálom, hogy a tüzet nézem, a célt szuggerálom, mindjárt vége, mindjárt kapok csokit!

ÉS IGEN! Megcsináltam, 8,1 km (+ a zsákcipelés – kb. 1 km), 503 m szintemelkedés, 20 akadály - 2:31:50, hagyjatok elájulni, csak előbb csinálok pár szelfit.

Összességében a zsákcipelést leszámítva szuper kis verseny volt, de azért kicsit meg is ijedtem attól, hogy hosszabb távokon is kipróbáljam magam. Ez persze csak edzés és egészségi állapot függvénye lesz a jövőben. Mindenesetre hatalmas élmény volt, sérülésmentes futam és jókora kalóriadeficit, melyeknek örömére egy sajtszószos-sült hagymás Kolbice lett a jutalmam.