A korábbi cikkemben azt meséltem el, hogyan jutottam ki az Egyesült Államokba nyári munkát végezni a Camp Leaders nevű szervezettel és hogyan indult a tábor, most pedig a tábori lét további aspektusit kívánom bemutatni.
6 nap munka után elérkeztünk az első szabadnaphoz. Karbantartóként heti egyet választhattam, arra a napra, amelyiken szerettem volna. A többiek nem voltak ilyen szerencsések, őket vasárnap esténként osztották be az adminok és nem volt helye vitának. George elvitt párunkat a városba elintézni a legfontosabbakat, vagyis munkaruhát venni a használt ruha boltban (életem legjobb üzletét csináltam, amikor 4 dolcsiért vettem egy makulátlan, neten 80 dolláros Nike futócipőt), ruhát mosni (mosodában, mert azt elfelejtették közölni, hogy a táborban nem lehet), és persze megenni életünk első bagelét, noha 10 dollárért itthon kacsalábon forgó burger menüt kapsz a Gozsdu udvarban is. Másnap sem kellett megszakadni, maradt időnk röpizni a parton, este pedig vicces előadásokat láthattunk a tábortűznél.
Persze túlzás lenne azt állítani, hogy mindig minden simán ment. Nemsokára a túlzott használat miatt elfogyott a net, térerő sem volt és ideiglenesen elzárták a vizet, ezért legalább két héten át csak 2-3 naponta lehetett zuhanyozni egy keveset. Az esőzések hatására elfolytak az utak, ilyenkor aranyat ért a vízálló bakancs. A körülményekhez képest egészen feltaláltuk magunkat, egy ízben a lengyel konyhásokkal pókereztünk botokat és köveket használva tétként, viszont egy kocsmalátogatásnak az lett a vége, hogy kidobtak a helyről kettőnket, mert a 21 év alatti Barnie kezébe adtam a söröm pár másodpercre.
A következő szabadnapon a vízpart volt a cél, mint utána még számos alkalommal. Évek óta nem kajakoztam, legutóbb még talán a Balatonon, most pedig úgy hozta az élet, hogy egy Londonban élő, szintén geográfus hallgató finn sráccal és egy csupa mosoly mexikói lánnyal eveztünk a szikrázó napsütésben egy varázslatosan kék, fenyőerdővel körülvett tavon.
Ebéd után Gerivel, egy frissen érkezett pesti sráccal pecáztunk a partot egy kis szigettel összekötő pontonhídon, sőt, úszószemüveget húzva szabad kézzel is megpróbáltunk halat fogni. Vacsi után megjöttek az első gyerekek, aminek köszönhetően este 10-ig pörögtünk, valamint megérkezett az alkoholista cseh kolléga is, aki a nyár végén lezúzott egy kocsit.
Egy „session” alapvetően két hétig tartott, a legtöbb kölyök ennyit maradt, de akadt, akit a szülők befizettek 4-6 hétre is. 6-tól 16 éves korig minden népség megfordult itt, természetesen nem és korcsoport szerint fel vannak osztva, 6 darab, indián törzsek (pl: Algonquin, Mohawk) után elnevezett lakóegységbe. Az táborlakók napközben valamilyen kötelező programon vettek részt, de volt némi választási lehetőségük, hogyan akarják felépíteni a saját időbeosztásukat. Választhattak kézműves foglalkozás, úszás, kosárlabda, foci, kertészkedés, íjászkodás, kötélmászás, és légpuska lövészet közül, az ebédet követően pedig szieszta járt nekik, amikor szabadon pancsolhattak, pihenhettek, vagy akár a tavon lévő két motorcsónakot kihasználva vízi síelhettek és deszkázhattak. Utóbbi, a wake board egyébként nagy kedvencemmé vált hamar, pedig soha még csak közöm sem volt a deszkás sportokhoz.
Hetente ismétlődött az ebéd menü, minden napon tudtuk már előre mi lesz, és pár hét elteltével csirke falatkák is kezdtek unalmassá válni, mentségére szóljon az áldott BBQ szósz és a temérdek saláta összetevő elviselhetővé tette a monotonitást. Szépen lassan hozzászoktunk a napi rutinhoz, a délelőttök elrepültek a vizesblokkok takarításával, délutánra pedig majdnem mindig akadt valami új és kifizetődővé vált az apa műhelyében megszerzett, szerszámokhoz kapcsolódó tudásom.
Csónakot tankoltunk, teniszhálót javítottunk, táblát, lépcsőt és ajtót gyártottunk a semmiből, zárakat, füstjelzőket és lámpákat szereltünk, egy ízben még a hullámzásban elszakadt pontonhidat is meg kellett javítani. Mit ne mondjak, szórakoztató volt víz alá merülve csavarozni az új deszkákat. Mi intéztük a tábor kisboltjának az utánpótlását is, ebből pedig alkalmanként okvetlenül csusszant nekünk is egy-egy jégkrém.
Megvolt az a privilégiumunk, hogy este 6 után, hacsak nem jött képbe valami roppant sürgős, azt csináljunk, amit akarunk. Ilyenkor elmentem futni a tó körül (első alkalommal el is tévedtem), úsztunk, vízi síeltünk, jógáztunk a parton, kölcsönvettük az egyik kisbuszt, hogy elmenjünk a városba vagy a Walmartba, kint aludtunk a szabad ég alatt, vagy épp a konyhásokkal lógtunk és a sunyiban letöltött Trónok Harca epizódokat néztük a gyengélkedő kanapéján elnyúlva, a spájzból elcsórt másnapi sütit majszolva. Egy szabadnapomon elvezettem többed magammal a New York állambeli csodás Kaaterskill Falls vízeséshez, 3 hét kocsiért könyörgés után pedig Bostonba is eljutottunk, amint azt már korábban bemutattam.
Egy alkalommal éjjeli túrára invitáltak egy fél órányi erőltetett menetre lévő sziklaszirthez, ahonnan egyszerre lehet rálátni 3 államra. Órákig bámultuk a csillagokat, és míg többen vittek magukkal hálózsákot is, Barnie-val visszaindultunk. Egyetlen mobil vakufényével keresve az utat vesztünkre elvétettük a kanyart és a híres Appalachian Trail túraútvonalon találtuk magunkat. Több óra menetelés után, épp az aksi lemerülése előtt egy sátorban alvó vadőrbe botlottunk, ő pedig volt olyan kedves, hogy elvezetett egy faházhoz, ahol a hajnalt töltöttük. Mint kiderült, sikeresen átgyalogoltunk délről szomszédos Connecticut államba.
A tíz hét munka leteltével elkezdődhetett két hetes utazásom, mely alatt megfordultam New Yorkban, Las Vegasban, Utahban és Arizonában, Los Angelesben s végül az óceánparton autózva az San Franciscóban lyukadtam ki, de ez már egy másik nap meséje. Ez a nyár az apró bosszúságok ellenére is pozitívan égett örökre az emlékezetembe. Számos új embert ismertem meg, akiket barátaimnak nevezhetek a világ körül és olyan kalandokban volt részem, amiket más módon nem élhettem volna át.
Ezek után szeretnék mindenkit arra bátorítani, aki eddig agyalt rajta: MENJETEK! Arra van a reptér --->
Ha tetszett a cikk, kövess minket Facebookon is, én legközelebb az arizonai sivatagról értekezek, majd egy barátom mutatja be kedvenc városát, Los Angelest és San Franciscóval zárom a nyár élményeit.
Búcsúzásul néhány további fotó
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
